Csütörtök reggel hangos beszédre keltem fel, de nem tudtam érzékelni semmit. A szemem fel volt dagadva a tegnapi sírástól, csak azt éreztem, hogy Harry még mindig ölel, de többet nem voltam képes felfogni.
- Szerelmem- suttogta a fülembe a mély, karcos hangján Harry. Óvatosan kinyitottam a szemem és kábán körbenéztem. A szobámban nem csak én és Harry voltunk, mert anyu, Anne és Joey is ott állt és nézett minket. Rápillantottam Harry-re, aki kuncogva figyelt engem.
- Már itt nevetnek rajtunk 10 perce- mondta hitetlenkedve.
- Olyan édesek vagytok- szólt anyu és felkapta a fényképezőgépem a komódomról, majd lőtt rólunk pár képet.
- Köszi, anyu. Elég lesz- nevettem fel, majd kitessékeltem őket a szobámból. Harry karja még mindig a derekamon pihent. Olyan jó volt az ő karjaiban ébredni.
- Nem akarok felkelni- dörmögte a párnába, mire felkuncogtam.
- Akkor ne keljünk fel- ujjaimat becsúsztattam a göndör, csapzott tincseibe és azokkal játszottam- Mi lenne, ha idehoznám a laptopom, meg kaját és csak filmet néznénk egész nap?
- Jó ötlet- csillant fel Harry szeme.
Így történt, hogy a csütörtököt egy filmnézős napnak szántuk. Egész nap régi és új filmeket néztünk, összebújva, bekuckózva az ágyamon. Nagyon jól eltelt a nap, habár Harry bealudt egy kicsit, de még így is jó volt. Megint nálunk aludt, azonban amikor pénteken felkeltem csak egy üzenetet találtam magam mellett.
„El kellett mennem korán, nem akartalak felkelteni. 6 órára ott leszek a színpadnál és szorítok neked. Jó legyél.
Szeretlek, H.”
Jól esett a kis levél, bár könnyebben és nagyobb kedvvel keltem volna fel, ha Harry ébreszt, de mindegy.
Az egész napom igazából kertészkedéssel telt, mert nem nagyon tudtam magammal mit kezdeni. Anne azt mondta nekünk, hogy Harry miután hazament, elkészült, állt is tovább, de azt senki nem tudja, hogy hova.
Remélem, nem csinál semmi hülyeséget.
A színpad mellett álltam és vártam. Idegesen húzkodtam a felsőm alját.
Mégis hol lehet Harry? Ma még nem is beszéltünk. Remélem nincs semmi baj.
Vártam, hogy végre felhívjanak a színpadra, mert még mindig a polgármester beszélt valamiről, amire nem is figyeltem, mert elég ideges voltam Harry miatt is meg a fellépésem miatt is.
- És akkor most következzen Holmes Chapel egyik kincse, Ann Smith- kiáltotta a polgármester. Óvatosan lépkedtem fel a színpadra, még mindig a tömeget kémlelve.
- Sziasztok! Hogy érzitek magatokat?- kiabáltam túl a tömeget- Az első dal, amit el szeretnék nektek énekelni, ahhoz arra kérek meg mindenkit, hogy karoljon át valakit. Ez fontos- mosolyogtam. Az emberek szinte egy emberként karolták át a mellettük állót. Láttam, ahogy anyu is átöleli Anne-t, aki feltartott hüvelykujjával vigyorogva néz engem- Azért kellett, hogy átkaroljuk egymást, hogy együtt legyőzzük a bizonytalanságot. Biztos vagyok benne, hogy mindenki átélte már azt, amikor bizonytalan volt és nem érezte magát jól anyu vagy apu nélkül. Amikor egyedül volt és csak azt akarta érezni, hogy van, akibe kapaszkodhat. Mi mind itt vagyunk egymásnak, nemigaz? Következzen az Unsteady. (bizonytalanság=unsteady magyarul- a szerk. megj.)
És amikor elkezdtem a dalt, akkor láttam meg egy smaragdzöld szempárt, a jobb szélen egy fekete kapucnis pulcsiban mosolygott rám. Mellette három további beöltözött srác állt vigyorogva és felfele mutató hüvelykujjakkal díjazták a beszédem.
Én pedig csak énekeltem a smaragdzöld szempárnak, mindent kizárva.
Csak neki és senki másnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése