Anthony-val egy étterembe mentünk, ami hiába volt nagyon
hangulatos, ha kb. minden második ember idemegy első randira. Ettől függetlenül
jól éreztem magam vele, volt sok közös témánk is, azonban mégis ott volt a
számban az a keserű érzés, ami nem akart megszűnni. Csakúgy, mint Harry.
Amikor kitett a házunk előtt és megakart csókolni én
önkéntelenül is elhúzódtam tőle. Csak Harry arca lebegett előttem és, hogy nem
helyes az, amit csinálok. Bármilyen értelemben. De már nem volt megállás.
Felszálltam arra a vonatra, ami elzúgott és hiába volt rozoga, mégis ezt
választottam, mint a nehezen megközelíthető szuper express-t.
- Ne siettessünk el semmit- mondtam belül megsemmisülten.
Az igazság, amit eredetileg és szívem szerint legszívesebben
mondtam volna, valahogy nem akart kijönni a torkomon. Megfordultam és
becammogtam a házba. Egyszer sem fordultam vissza és azt sem akartam, hogy
máskor megforduljak. Képletesen, természetesen. Nem akartam Anthony-val járni,
vagy csak csókolózni, de még csak megfogni sem a kezét. Egyszerűen ő nem az volt,
aki hozzám illő lett volna.
Ő nem volt Harold Edward Styles.
És ezt volt a legnehezebb elfogadnom önmagamban. Bármelyik
férfi, aki az elmúlt évek alatt valaha is kikezdett velem állandóan mérce alá
került, de ott nem tudott megfelelni.
Az egyetlen szerencsés Tom volt.
Tom-mal volt az egyetlen olyan kapcsolatom, Harry-n kívűl,
akiben maximálisan megbíztam. Azonban ez sem tartott nagyon sokáig, mert
megcsalt. Soha nem gondoltam volna, hogy annak az embernek, akinek mindenem
odaadtam és feltétel nélkül szerettem egyszer egy szánalmas kislányra lenne
szüksége helyettem. Tom-mal már lassan három éve jártunk, amikor kiderült, hogy
neki van valakije, aki akkor még alig múlt 16. A húga legjobb barátnője volt az
a lány, Sandy-nek hívták. Persze miután szakítottunk rá két hónapra már őt is
dobta. Csoda, hogy három évig bírta velem, hacsak nem kavart közben is
másokkal. Szörnyen éreztem magam. Hónapokig alig tudtam megmozdulni, aztán jött
valaki, aki ezt megváltoztatta.
Ő volt Harry.
Az ágyamon ültem és megláttam, hogy a szomszéd ablak is
nyitva volt. Harry engem nézett. Smaragdzöld szemeit áthatoltak a csontjaimon
és láttam a szemén, hogy egyenesen a szívembe láttak. Tudta, kellett, hogy
tudja, hogy mi játszódik bennem. Éreztem, hogy ő is érzi. Azonban azt hiszem
abban a pillanatban valamit mégis rosszul sugározhattam neki, mert felállt és
elhúzta a függönyét. Megsemmisülten dőltem hátra az ágyon. Annyira
megsemmisülten, hogy még csak sírni sem tudtam volna. És valahol mélyen még
igazat is adtam Harry-nek. Kellett nekem az a pofon. Bármennyire is fájt,
égetett kellett, hogy felébredjek és tegyem, amit tennem kell.
Másnap reggel korán keltem és egyenes rendbe szedtem magam,
hogy még időben el tudjak indulni a Mandeville-be. Merthogy szerdára terveztem
a felmondást. Tegnapig voltam szabadságon, de ez a mai nappal véget ért.
Végtelen szabadságot kaptam. Már amennyire vehetjük úgy. Többé nem várt rám
hajnali kelés és egész napos robotolás.
Céltudatosan és magabiztosan léptem ki a házunkból és úgy is
vonultam végig az utcán. A Mandeville előtt azonban egy másodpercre meg kellett
állnom, hogy vegyek egy mély levegőt és elintézzem azt, amit el kellett, hogy
intézzek.
Egyszerűbben ment, mint gondoltam. Megmondtam, hogy azonnal
felmondok és, hogy már nem fogok bejönni dolgozni. David először kiakadt, majd
beletörődve elővette a papírokat.
- És most mit kezdesz magaddal?- kérdezte megvetően, amolyan
félvállról.
- Énekelek a Dan’s-ban- mondtam ki büszkén, mire lenézően
kinevetett.
Majd megmutatom én neki, hogy kit kell
lenézni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése