25 || Point of no return

A délelőtt gyorsan elment. A szüleim nem értették, hogy miért vagyunk annyira nagyon bezsongva Joey-val, de nem is szóltuk el magunkat.

Hála Istennek. Már csak az kellett volna.

Felvettem egy fekete farmernadrágot és egy mintás blúzt. Semmi extra. Csak én voltam. Nem akartam nagyon kiöltözni, mert az nem természetes nálam. Szinte soha nem szoktam szoknyát venni, csak néha, viszont a farmer-tornacipő kombó 100%-ig én vagyok.

- Indulhatunk?- kukkantott be az ajtómon Joey mosolyogva. Bólintottam egyet izgatottságtól csillogó szemekkel. Anyuéknak azt mondtuk, hogy tesós estét tartunk. El is hitték, na nem mintha nagyon érdekelte volna őket, hogy mit csinálunk. Még mindig haragudtunk rájuk és valamiért ők is ránk.

A Dan’s Pub- hoz közeledve úrrá lett rajtam a pánik.

- Mi van, ha elrontom? Ha rosszul énekelek? Ha elfelejtem a szöveget?- nyaggattam Joey-t, aki eddig hősiesen hárította a felmerülő kétségeimet.

- Ann- állt meg az úton- hidd el, hogy jó leszel. Felmész és megcsinálod. Nem fogod se elrontani, se elfelejteni, mert már annyiszor énekeltél. Bízom benned, te is bízz magadban.

A szavai megnyugtatóan hatottak a lelkemre aztán egy pillanatra elkalandoztak a gondolataim.

Mi lenne, ha Harry-vel jönnék? Ha ő támogatna? Ha ő fogná a kezem? Ha őt ölelném? Vajon mit csinál most? Gondol arra, hogy most éppen fellépésem lesz? És hogy ígért valamit? Úgy tűnik az ígéreteket mások csak szórják és bele sem gondolnak a következményekbe. Ha most itt lenne mit mondana? Ő viszont lehet, hogy épp Diana-val enyeleg és még csak nem is kalandoztak el a gondolatai irányomba. Talán már el is felejtett és csak a kék folt emlékezteti őt arra, hogy egyszer ismert egy Ann nevű szomszédlányt.

Amikor beértünk a pub-ba csak pár embert láttunk lézengeni. Még vártak a társaságaikra, vagy még oda sem értek. Dan a pultnál állt és telefonált, azonban amikor észrevett engem felcsillant a szeme és eltette a készüléket.

- Sziasztok- köszöntött minket és kezet fogott Joey-val- A pendrive-ot odaadnád a technikusunknak. Ő a fiam, Anthony- mutatott egy a kis dobogó mellett lévő asztalnál ülő srácra, akinek rövid, szőke haja rendezetlenül meredt az ég felé. Kék tekintete nagyon elfoglaltnak tűnt, az előtte lévő laptopot szuggerálta. Elindultam felé. Joey ott maradt beszélgetni Dan-nel.

- Szia. Anthony, ugye?- mosolyogtam és kezet fogtunk.

- Te fogsz énekelni, nem? Ann, igaz?- viszonozta a kedvességemet.

- Igen- átnyújtottam a pendrive-ot- Itt a pendrive és rajta a zene alapok, de hoztam gitárt is. Meg látom van zongora is. Zongorázni nem biztos, hogy fogok, de a gitárommal majd szeretném egy-két dalnál kísérni magam.

- Rendben. Majd jelezz, ha indíthatom a következő számot- kuncogott- Próbáljunk egyet, oké?

Felléptem a dobogóra, ő pedig követett. A mikrofon állványt próbálta igazítani, de nagyon remegett a keze, ezért majdnem eldőlt az állvány.

- Bocsi- nevettem, majd megigazítottam az állványt és beállítottam. Visszaült az asztalhoz és elindított találomra egy zenét. Halsey New Americana-ja indult el, amit imádok. Elkezdtem énekelni. Először kissé remegős hangon, majd egyre tisztábban. Miután befejeztem akkora tapsvihart kaptam, mintha teltházas koncertet adtam volna. Lassan megtelt a nézőtér. Joey a pultnál foglalt helyet, én pedig beszélgettem azokkal, akik odajöttek hozzám.

Aztán 6-ot ütött az óra. Dan felkonferált. Mindenki várakozva nézett a színpad felé. A gyomrom fel-le liftezett. A szívem a torkomban dobogott. És fellléptem a dobogóra. Elvettem a mikrofont és beleszóltam.