Az ebédlőben ültünk
és hallgattuk apu beszámolóját. Szilveszter óta igenis sok idő telt el, 3
hónapja nem láttuk apát. Ez idő alatt sok minden történt, amit részletesen át
kellett beszélnünk. Habár leginkább csak ő mesélt Amerikáról. Az Egyesült
Államokról. Valahogy mindig felnéztem rá azért, mert ő elment oda egyedül
dolgozni a családjáért. Nehéz lehetett itt hagyni ezt a sok dolgot, közte
minket. De megszokta és szeret ott dolgozni. Hozott nekünk ajándékokat is.
Rengeteg édességet és persze néhány ruhát, meg egyéb apróságokat.
- Valamit meg kéne
beszélnünk, Frank- mondta anyu, amikor éppen nem volt semmi témánk és csak
ettünk.
- Pont most?- húzta
a száját apu- Még csak most értem haza.
- És akkor mégis
mikor akarod nekik elmondani?- emelte fel anya a hangját, amitől megijedtem.
Összekapcsoltuk a tekintetünket Joey-val. Mindketten éreztük, hogy valami
komoly dologról van szó.
- Gyerekek- apu
lassan megtörölte a száját és felvette a „komoly férfi vagyok” nézését, ami
néha vérfagyaszóan ijesztő- Valamit meg kell beszélnünk. Én és anyátok.
Elválunk.
- Mi?- kiáltottuk
tökéletesen egyszerre Joeyval. A baj az volt, hogy a helyzet minden volt, csak
nem tökéletes. Előttem tört össze minden. De hát minden olyan jó volt. Persze
apu keveset volt itthon és egy másik kontinensen élt, de attól még úgy volt,
hogy ez nem változtat semmin. Megígérték nekünk Joey-val, hogy ugyanaz a Smith
család leszünk, mint előtte.
- De miért?- Joey
ocsúdott fel először.
- Én- apa hangja
elcsuklott- Menyasszonyom van.
- Mi?- sikítottam.
Az, hogy apa meg fog
házasodni nem simán egy pofon. Ez annál sokkal több.
És semmit sem magyaráz meg. Nem hiszem el.
- Mondj már valamit-
kiabáltam hisztérikusan.
- Ne hangoskodj,
Ann, kérlek- szólt rám az apám, vagy kim.
Még, hogy nem hangoskodjak.
- Mióta vagy együtt
vele? És mi a francért nem mondtad el hamarabb?- támadta meg Joey apát.
- Ne beszélj így az
asztalnál- szólt bele anya idegesen.
- Három és fél éve.
És kész. Ott tört
bennem össze minden, ami még törhető volt. Három és fél éve hazudik nekünk
állandóan.
- Miért nem mondtad
el nekünk? Ennyire vagyunk neked fontosak, apa?-
zokogtam- Ennyire nem szeretsz minket? Anya te tudtad- anyu lesütötte a szemét-
Hát persze, hogy tudtad. Ölbe tett kézzel nézted végig, hogy szétszakad a családunk.
Tökéletes családom van. Köszönöm.
- Ann. Ne mondd ezt-
apa hangja nyugodt volt. Őt nem rázták meg a történtek. Persze.
- Mégis mi a
francért ne mondjam?
- Mert mindent
megkaptál, amit csak szerettél volna. Jó szüleid voltunk. Te pedig már 22 éves vagy?
- Nahát, apuci
tudod, hogy hány éves vagyok? Hűha. Igen. Voltatok. Amíg még itthon voltál. De
neked el kellett menni. És megszegted az ígéreted is.
- Ann a szívnek nem
lehet parancsolni.
- Mindjárt hányok-
közöltem szárazon- Anyu nekd nincs valami bejelenteni valód? Joey? Esetleg?
- Ha már itt tartunk
és is elköltözök- Joey a tekintetét az asztalra szegezte. Nyilván nem akart a
szemünkbe nézni.
Megértem, mert anyu
és apu totál kiakadt. Majdnem úgy viselkedtek, mint a normális szülők. Majdnem.
- Még gyakoroljátok-
vicsorogtam rájuk- Hova? És mikor, Joey?
- Még nem tudom
pontosan. Los Angelesbe.
- Mi? -visítottam.
Újra. Nem hiszem el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése