Amikor felkeltem egy
fel-le emelkedő Harry mellkassal találtam magam szemben. Megnéztem az időt, ami
fél kettőt mutatott. Miután nagy nehezen elkészültünk a kajával és befaltuk
azt, mindketten csak aludni akartunk, mert nagyon elfáradtunk. Az éjszaka
tökéletesre sikeredett. Rengeteget beszélgettünk Harry-vel mindenféléről.
Óvatosan
visszafeküdtem a saját „térfelemre”, amikor hirtelen egy kezet éreztem a
derekamon, oldalra pillantottam, ahol Harry próbálta kinyitni a szemét, ami
nehezen ment, mivel a nap besütött a szobába, így nagyon világos volt. Adtam
egy puszit az arcára.
- Mostantól minden
reggel így akarok ébredni- motyogott a mély, rekedt hangján.
- Ahhoz meg kell dolgozni, Harry- kacsintottam, mire
felnevetett.
A házunk előtt
álltunk, amikor Anne-től kirontottak a szülők. Odarohantak hozzánk és
megölelgettek minket.
- Te jó ég- forgatta
a szemét Harry- Mintha 2 hónapot töltöttünk volna távol.
Nem bírtam ki,
muszáj volt nevetnem.
- Harold Edward
Styles ne gúnyolódj- emelte fel a hangját Anne, mire Harry- vel egyszerre
folytattuk.
- Különben levágom a
töködet- a könnyeinket törölgetve néztünk egymásra, anyuék pedig csak kapkodták
közöttünk a fejüket.
- Miért kellett
eltűnni?- érdeklődött Anne.
- Nem tűntünk el.
Itt voltunk, Holmes Chapel-ben, Harry-nél. Csak beszélgettünk meg aludtunk-
mondtam mosolyogva, pedig iszonyatosan idegesített, hogy ennyire kiakadtak,
mert egy éjszakát nem otthon töltöttünk.
- 22 évesek vagyunk.
Jó Ann, majd csak június 1-jén, de akkor is.
- Te emlékszel arra,
hogy mikor van a szülinapom?- kérdeztem kikerekedett szemekkel.
- Hogy ne emlékeznék
rá. Minden évben azon az egy nagyon csak te lehettél a középpontba- forgatta
meg a szemét, mire elmosolyodtam. Ugyanis tényleg minden június 1-je hasonlóan
telt. Én voltam a középpontba.
- Most meg min mosolyogsz? - érdeklődött tettetett
sértődéssel Harry- Te nem is tudod milyen nehéz volt elviselni minden évben azt
az egy napot.
A konyhában ültünk anyuval, aki két csésze teával ült le
mellém.
- Sajnálom, hogy kiakadtam, de nem akarlak elveszíteni-
vágott anyu bánó arckifejezést.
- Anya, soha nem
veszítenél el- öleltem meg őt-, de menni akarok. Ide vagyok bezárva, mások és a
saját korlátaim közé és azt érzem, hogy most érkezett el az a pillanat. Mennem
kell.
- Kicsim- szipogott
anyu- olyan hamar felnőttök.
- Hát már ideje
volt- nevettem- 22 éves leszek júniusban.
- Jó, de akkor is,
életem- kuncogott anya is- Csak tudod, Joey nem nagyon akar elköltözni
szerintem úgy az elkövetkezendő 10 évben.
- Hallottam- sétált
be hozzánk a bátyám- És nem vicces- nevetett és ő is odabújt hozzánk.
- Mikor jön haza
apa?- kezdett el nyafogni, akárcsak egy öt éves. Habár igaza volt. Apát
legutóbb a szilveszterkor láttuk, azóta nem tudott hazajönni. Értem én, hogy
sok a munka, de akkor is. Mi vagyunk a családja.
- Nem tudom. Ann
szülinapjára biztos hazajön- mondta anyu.
- De az még olyan
messze van- siránkozott Joey.
- Viszont van egy jó
hírem- jelentette be anya csillogó szemekkel- Nem leszünk itthon a hétvégén.
- Hova megyünk?-
kérdeztem.
- Ja, ti nem. Csak
én meg Anne. Úgy gondoltuk, hogy ránk fér a kikapcsolódás, ezért kerestünk egy
last minute ajánlatot Londonba és holnap indulunk. Rob pedig elmegy az egyik
ismerőséhez pár napra, így a tietek lesz a ház. Meg Harry-é. De ne szedjétek
szét- tette fel a mutatóujját.
- Csúcs- öklöztünk
Joey-val, aki azonnal átszaladt a szomszédba, hogy Harry-vel örülhessen. Örök
gyerek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése